A vadászebbel való vadűzés volt a legősibb vadászati mód. Az ősi, pri­mitív hajtókutyás vadászatból fejlő­dött ki a kopózás valamikor az ókor­ban. Az ókori ábrázolások alapján nem könnyű elkülöníteni a kopót más fajtáktól. Ugyanez vonatkozik a korabeli leírásokra és az ásatási lele­tekre. Az i. e. IV, évezredi óegyipto­mi ábrázolásokon már felismerhető a kopók őse. ORTH F. szerint 4-5000 évvel ezelőtt már bizonyosan voltak kopók. XENOPHON a Kynégeükos című művében i. e. 391-390 körül leírta a terelő, hajtókutyákkal való hálósnyúlvadásza­tot. Görög eredetűek a lakoniai vad­disznóhajtó ebek is. A magyarok őshazájából nincs egyértelműen kopóra valló ásatási leletünk. Az ős magyaroknak azon­ban volt hajtóebük, mert az "eb" és "kopó" finnugor eredetű szavak. STANDEISKY Andor a követke­zőkben foglalja össze a magyar és az erdélyi kopó történetét: "A gyalog­vadász finnugorok legősibb kutya­fajtája az őslajka volt.  Ezt az ásatási leletek megerősíteni láttszanak. Magyarrá válásuk idején, az i. e. I. évezred közepe táján a nagy Vol­gakanyar környékén kereszteződhe­tett az őslajka az akkor már ott élő finnugor töredékre rátelepedő türk nép, közép-ázsiai eredetű hajtóebei­vel és alkotta meg az e vidékre még ma is jellemző tatárkopó ősét. MATOLCSl régészeti adatai szerint a Káma folyó közelében fekvő Gremcsajan területén talált kutya- és lócsontokból következtetni lehet a va­dászebbel és lóval folytatott vadá­szatokra. "Az ősmagyarság - foly­tatja STANDEISKY - ...ősi tatárkopója is kereszteződött az őt uraló népek hajtóeb fajtáival és alkotta az ősmagyar kopót, melynek birtoká­ban lépték át honfoglaló őseink 895 táján a keleti és déli Kárpátok
ge­rincvonalát." A honfoglalás előtt azonban már volt a Kárpát-medencében egy ko­pó fajta, a kelta kopó. Ebből alakult ki FODOR szerint a délkelet-euró­pai és a Kelet-Alpok kopófajtái, így az illyr és az albán, valamint az oszt­rák kopó, és a honfoglaláskor beho­zott kopóval kereszteződve a pan­non kopó, amely lovábbtenyésztve a magyar kopó és az erdélyi kopó ősét képezte. A honfoglaló magyarok -lévén lovasnép - előszeretettel va­dásztak lóval és kutyával BÖKÖNYI adatait elemezve, a hegykői ása­tásnál talált bkoponya valószínűleg kopótól származik. Ezt megerősítik ,A szegedöthalmi, pilisi, keszthelyi, mártélyosi stb. honfoglaláskori sí­rokból feltárt vadászebek csontmaradványai, amelyek a régészek sze­rint "taiárformájú kutyákból szár­maznak." A XII. századból való az a kőfaragvány, mely egy nyulat hajtó kopót és egy parittyás vadászt ábrázol.(STANDEISKY.) A kopó szó legkorábbi előfor­dulása az Oklevélszótár szerint 1237-ből származik Vdomici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou alakjában, 1240-ből ered a "Copo" írásmód: "Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke." 1293-ban Kopou-nak írták, 1399-ben. 1422-ben és 1492-ben
pedig Kopo-nak. De van adatunk 1788-ból "Koppó" alakjában is. Az Etimoló­giai szótár szerint "A kopó eredeti jelentése 'elkapó, megfogó, megra­gadó' lehetett" A legkorábbi színes ábrázolások hazánkban a kopóról a Képes Króni­kában találhatók. A benne
levő miniatúrák feltehetően 1374-76-ban készültek. A 4. oldalon található egy kép, amely kopókkal való medveva­dászatot ábrázol. Az 5. oldal miniatúrája szarvasvadászatot és füzéren vezeteti kopókat ábrázol. Ezeknek a kopóknak a színe a világostól (egy­színű fehér) a sárgásbarnán keresz­tül a barnáig terjed, a szőrzelük rö­vid. A 29. oldalon Hunt lovag paj­zsán egy fehér kopófej van.
A Mátyás király korára vonatko­zó ásatásoknál Tétény mellett felte­hetőleg tatár kopó formájú ebkoponyákat találtak a régészek. Egy ké­sőbbi, 1600-as évekből származó er­délyi serlegen két véset található, amely két kopóval és vadászlán­dzsával való dvevadászatot, illet­ve a vadászatra készülődés jelenetét ábrázolja. Az erdélyi fejedelmek és a főurak szívesen űzették a vadat kopókkal. A XIX. században készült Várady György olajfestménye, amely Újfalvi Sándort ábrázolja egy elej­tett medvével és három erdélyi ko­póval. Ugyanennek a képnek a kő­nyomatos változata is ismert. A kép hátterében az ebvezető a pecér lát­ható. A "Lapok a Lovászat és Vadá­szat Köréből" című újságban, 1857-ben RETSKY András említést tett a magyar kopóról. A múlt századvégi és e század eleji vadászújságok is közöltek adatokat a kopózásról. Az 1886-ban megjelent "Magyar Va­dászeb Törzskönyv"-ben rovatot nyitottak a magyar kopónak, azon­ban egy példány sem került belőlük törzskönyvezésre. A XX. század elején BALKAY Adolf smertette a magyar kopót, an­nak küllemét, egybevéve azt leírásá­ban az erdélyi kopóval. Ezután törzskönyveztek is néhány példányt. Az I. világháború után már egyre ritkábbá vált a kopó, a magyar kopó kiveszett, a kárpáti kopó még léte­zett, a kis létszámú erdélyi kopó állomány érdekében csak Erdély visszacsatolásakor indult élénkebb mozgalom. "1941-ben... 27 egyedet írtak össze" jegyzi meg FODOR. FENCZIK Jenő a Vadászati Útmuta­tó 1941/42-es kötetében részletesen leírta a kopókat. Ekkor azonban már csak dúvadra kopóztak a vadászok. 1947-ben egy román törvény elren­delte minden erdélyi kopó kiírtását  /ki tudja miért?/. 1968-ban, majd az ezt követő években sikerült Erélyben néhány fajtajelleggel rendelkező kopót felfedezni. Ezekkel a tözspéldényokkal és a továbbiakban felkutatott típusos egyedekkel indult el az erdélyi kopó újratenyésztése. Sajnos manapság sem túl gyakori ez a fajta.                       

/Forrás: Krasznai Szomor Péter, A KUTYA újság 1992./